Fönike, Föni, Fönci, Fönci maci, Mucu, Maci...

 Fura dolog az embernek vagy kutyának az anyjáról írni, vagy azt bemutatni, mert nem lehet tudni, mit lehet elmondani és mit nem. Egy anyai fülest senki sem akar, ha esetleg kiteregeti a családi szennyest, pl., hogy hány pasija is volt az apám előtt, de mit lehet tenni, ha blogírásra adja valaki a fejét. :)

Főnixről van egy halvány emlékképem, amikor még kicsi voltam, de ezt nagyon gyorsan és erőteljesen felváltja az az emlék, hogy az új családommal élek. Igazából én jól elvoltam a papiéknál, bár azt, hogy a harmadik emeleten éltünk, ahol este már nem lehetett rohangálni, sem ugatni, azt nem igazán szerettem. Mert valljuk be őszintén. Mikor a legjobb teljes erővel, minden cél nélkül rohangálni? Persze, hogy este! Volt egy nagy közös kert és néhány kutyabarátom, így nem mindig szerettem felmenni a lakásba, ha a füves udvaron is lehetett garázdálkodni. Aztán egyszer, amikor már kezdett hidegre fordulni az idő, a papiék elkezdtek pakolni. Mindent dobozba, zsákba, táskába. Nagyon izgalmas volt, de nem értettem. Aztán egyszer emberek jelentek meg, fogták az összecsomagolt könyveket, ruhákat és a bútorokat, egészen addig, amíg üres nem lett a lakás. És amikor már nem maradt semmi, a papi rám tette a pórázt és elindultunk. Azt hittem, sétálni, de nem csak oda, hanem egy másik házba, ahol ott volt az összes csomagunk. A papi azt mondta, mától itt fogunk lakni. A lakás nagyobb és szebb is volt, de a lényeg, hogy volt egy kis kert! Végre szaladgálhattam anélkül, hogy a szomszéd házban élő kislány rohant volna visongatva előlem. Ami persze nem lett volna baj, én benne voltam mindig a fogócskában, de az anyukája nem értette a játék lényegét, és haragudott rám. Nem értem, miért.

Itt nem voltak kislányok, sem kisfiúk, de kutyabarátok sem. Viszont a papiékkal és a fiúkkal szabadon lehetett focizni, frizbizni, fogócskázni. Itt láttam először a havat, itt töltöttem az első karácsonyt és a pukkanós szilvesztert is. Aztán egyszer a papi korán reggel elment, és késő estig a nyomát sem láttam. De a fiúk nagyon izgatottak voltak. Vajon mi lehet az oka? Már sötétedett, amikor a kisfiú levitt a ház mögötti kertbe és vártunk. Vártunk és vártunk, amikor egyszercsak nyílt az ajtó és belépett a PAPI! Papi-papi-papi-papiiiiii....! De állj! Ki az ott mögötte??? Egy kutya, aki úgy néz ki, mint én! Izgatottan rohantam hozzá, hogy: Szia! Én Rózi vagyok! Gyere, játsszunk! De ő csak rámordult, és én azonnal felismertem! A MAMI!!!! Azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Meg most akkor mi van? Látogatóba jött? Itt marad velünk? Akkor nem én leszek mostantól a családi kedvenc? Vagy el kell mennem innen? Vagy akkor most mi is van....?? És amúgyis: hol voltál eddig.....????  Rohantam fel-alá a kertben, és ömlött belőlem a panasz, a kérdések, a történetek, minden, ami az eszembe jutott... Végre itt a mami, és elmondhatom, hogy mennyire büszke lehet a kislányára.

Főnix azonban más, mint én. Végigjárta a kertet, végigjárta a szobákat, evett-ivott, de én mintha ott sem lennék, egy szót nem szólt hozzám. Nem is nézett rám, csak ült és néha még a fejét is elfordította. Hiába ugattam a fülébe, hiába hívtam játszani, hiába harapdáltam a lábát, huzigáltam a fülét, semmi. Csak ugattam és ugattam, pedig már mindenki lefekvésre készülődött. Mondta is a papi, hogy ennek nem fognak örülni a szomszédok, de kit érdekel ez, amikor végre újra itt a Mami! Aztán lekapcsolták a villanyokat, és a sötétség betöltötte a szobákat. Ekkor vettem észre, hogy mennyire elfáradtam.  Lefeküdtem, és arra tudtam csak gondolni, hogy vajon holnap, ha felébredek, itt lesz még? Vagy az egész egy álom?

Itt maradt, és rá kellett jönnöm, hogy az életem már nem ugyanaz. A papi azt mondja, azért jött Főnix, hogy segítsen neki a nevelésemben. Szerintem felesleges, mert tényleg jó kutya voltam addig is. Ha mindenki azt csinálta, amit akartam, semmi gond nem volt velem. Na, eztán tényleg anyai kézbe kerültem.

Ahogy már mondtam, Főnix teljesen más, mint én. A papi szerint Főnix a tökéletes "alfa" a szakállasok között, kivéve, amikor papi elfelejt borotválkozni, mert akkor meg ő. Hülyeség! Jó, persze, Főnix az, aki a légynek sem árt, bújik, lehet gyömöszölni, kedves-aranyos, de amikor kell, akkor odacsap. Nehezen lehet kihozni a sodrából, de ha sikerül, akkor jobb menekülni, és ez igaz az emberekre is. Bárki odamehet hozzá, megsimogathatja, bárhová el lehet vinni, de amint úgy látja, hogy baj van, akkor robban.

Szerintem el van kényeztetve. Mert miért van az, hogy ő megy először sétálni, vagy ő kapja meg az ételt először, vagy ha jön valaki, akkor ő mehet oda hozzá először? Pedig én voltam itt hamarabb...

Főnix hamarosan 10 éves és a Papi most aggódik. Azt mondta, hogy az igazi papim testvére nemrég meghalt, és mivel ő is 10 éves volt, most félti Főnixet. Nem tudom, mi az, hogy valaki meghal, még soha nem találkoztam olyannal, de azt mondja a papi, akkor ő nagyon szomorú lesz. Nem szeretem ha az, így remélem, Főnix nem fog meghalni.

Mondjuk, túl extrém kalandokban nem vesz részt, szóval ejtőernyőzéstől nem fog megsérülni. Ha lehetne, egész nap aludna, csak akkor élénkül fel, ha a papi sétálni viszi, vagy kijön velünk játszani, focit, frizbit, vagy labdadobálósat. Persze, mindegyikben én vagyok a jobb, a nyomomba sem érnek. Van, hogy eldobja a labdát a papi, és aztán fél órán keresztül csak kergetnek. Főnix olyankor mérgesen ugat, hogy mennyire pimasz vagyok, meg bezzeg az ő korában nem ilyenek voltak a fiatalok, de én csak nevetek rajta. Úgysem ér utol. :) Néha a papi direkt úgy dobja a labdát, hogy ő kapja el. Olyankor én nagyon mérges vagyok, de Főnix boldog. Meg amikor a papi masszírozza a hátát, vagy vakargatja a fülét. Olyankor úgy dorombol, mint egy cica...

Cica??? Valaki cicát mondott??? Hol van? Elkapom...! Bocsánat, de fontos dolgom akadt. Viszlát! CICUKAAAAAAAA.....!!!!!

-Róóóóóózi-