Egész kölyökkutyakorom óta tudom, hogy a papiék ágya tabu! Oda felmászni, felugrani nemhogy tilos, de szinte még gondolni sem lehet rá. Kicsit sem! Nem, még ennyire sem....

Persze, vannak határok, amiket egy okos kutya (mint én), nagyon egyszerűen tud húzni. Ilyen például az, amikor a papi megengedte azt, hogy az első két lábat fel lehet tenni, és úgy körül lehet fent nézni. Ez még akkor volt, amikor annyira kicsi voltam, hogy amúgy nem láttam, mi van az ágyon, és így kicsit közelebb lehettem hozzájuk. Igen ám, de nem maradtam mindig egy padlócirkáló, és hamarosan már nem lett volna szükségem erre az engedményre. De hülye lettem volna szólni, így kihasználva a lehetőséget, továbbra is felraktam az első lábaimat, és a hátsókon állva néztem farkasszemet a szent grállal. Aztán úgy voltam vele, hogy hosszútávon ez elég fárasztó, így le is hasaltam rá. A papi azonban szigorúan figyelt, hogy a hátsó lábaim a padlón legyenek ám! Hülye szabály, mondhatom, de ha neki ez jó....

Mondanom sem kell, hogy ez a billiárdozó pozíció csak a kezdet volt. Beljebb-beljebb csúsztam észrevétlenül az ágy közepe felé, egészen addig, amíg már csak a lábam körme hegye érte a padlót. Papi meg is jegyezte, hogy mekkora egy nagy simlis vagyok én, de mivel úgysem tudom, mit jelent, hát ráhagytam. De abban a pillanatban amikor elfordult, már hopp! A hátsó lábam fel is került alám. Aztán gyorsan  alvást is kellett színlelnem, hogy nehogy baj legyen belőle, meg aztán amit az ember (kutya) álmában csinál, az nem annyira nagy bűn, nem?

Próbált is a papi ébresztgetni, hogy: "Te szemtelen, pimasz, te...., te.....nem is tudom micsoda! Veszed már le a lábadat!" De én aludtam, és semmit nem hallottam belőle...:)

Ennél tovább azonban nem merészkedtem, amíg meg nem érkezett az anyám, Főnix. Neki az volt a legtermészetesebb, hogy amikor eljött a lefekvés ideje, egy elegáns mozdulattal már fent is volt az ágyon. Mondanom sem kell, hogy mindenki álla padlóra került, hogy most akkor mi van??? Papi azonban könyörtelen volt, és már mutatott is lefelé, sőt kifelé a szobából. És mivel Főnix engedelmesebb kutya mint én, hát le is kászálódott, megvető pillantásokat küldve mindenki felé. Persze azt azért mindenki tudta, hogy mit jelent villanyoltás után, a csempén kopogó körmök zajának hirtelen megszűnése, majd egy rugó nyikorgása pontosan a nappaliban lévő kanapé környékén...:)

Lassan a papiék is megenyhültek. Néha már megengedték, hogy felmásszunk az ágyra melléjük, sőt néha még akkor sem zavartak le, amikor arra ébredtek éjszaka, hogy valaki fészkelődik a lábuknál.

Aztán megérkezett Suri, majd Azúr. Surinál nem volt különösebb gond az ággyal, lévén, hogy nem nagyon akart és nem is tudott felmászni rá. Azúrral más volt a helyzet. Ő csak és kizárólag ágyban, vagy ölben volt hajlandó aludni.

- Na, neeeem! -mondta a papi, és ha kellett, naponta százszor rakta le az ágyról, de Azúr újra és újra ugrott vissza. Aztán néhány nap múlva nem ugrott többet, csak az első két lábát rakta fel, és úgy kérte könyörgő szemekkel, hogy vegyék fel. A papi győzött! :)

Vagy mégsem? Mostanában minden este Suri sír az ágy mellett, amíg fel nem kerül. Azúr addig piszkálja két lábon állva a papit vagy a mamit, amíg fel nem veszik. Főnix, segítve a papinak, először elzavarja a kérezkedő kicsiket, aztán feltelepszik az ágy végébe, hogy szemmel tartsa őket, majd elalszik. Én pedig csak kihasználom, hogy van még egy kicsike szabad terület, meg mert olyan jó, hogy végre enyém a szent G(r)áll ágy! :) Csak azt nem értem, hogy a papi miért panaszkodik reggelente, hogy már megint nem tudta kinyújtani a lábát valaki miatt. Szerintem nagyon kényelmes...:)

-Róóóózi-